Utánpótlás-bajnokság

2018-05-23 spirituszonline

Pepita (Griff Bábszínház)

Stuber Andrea, május

A csecsemőszínháznak – szeretem ezt az elnevezését, bár többek szerint az aprók színháza vagy a babaszínház helyesebb, pontosabb – már a születési története is szép. Egy norvég írónak meghalt a héthónapos kisfia. Az orvos azzal próbálta a szülőket vigasztalni – kutatásokra hivatkozva, amelyek szerint a csecsemők sokat felfognak a világból és rengeteg élményt szereznek –, hogy a gyermek teljes életet élt. Az apa azonban rázta a fejét. Hiszen a kisbaba nem találkozott még a kultúrával, a művészettel. Ez volt az a gondolat, amelynek nyomán megszülettek az első színházi előadások a 3 évesnél fiatalabb korosztály számára.

Magyarországon a Kolibri Színház járt élen a műfajban: 2005 óta a Toda című csecsemőszínházi előadásukat már sok százszor játszották el. Igen népszerűek a győri Vaskakas Bábszínház produkciói is, az előadásaikon… (öööö – vizualizáltam)… a csilláron is lógnak a nézők. A zalaegerszegi Griff Bábszínház szintén sikeresen gyakorolja a műfajt, amit az is bizonyít, hogy a Pötty című produkciójuk Üveghegy-díjat nyert az idei kaposvári biennálén.

Magam ahányszor egy-egy kis terű, intim hangulatú csecsemőszínházi előadást látok, mindig rácsodálkozom, hogy bár az alapanyag, az eszközök, a tematika, a lehetőségek az életkori szempontok miatt viszonylag korlátozottak, jó esetben mégis egész világot nyit ki egy-egy szépen sikerült bemutató.

A kisbabáknak kínált előadások témáit legtöbbször a célközönség által ismert, vagy felismerhető tárgyak és foglalatosságok adják. Minden bizonnyal az azonosulás felvillanyozó lehetőségét teremti meg a nézők számára például a brummogó játék egy autóval, a kutyaugatás hangja, a fogmosás mozdulatai vagy ezer más, lehetséges akció. Előfordul az is, hogy a produkciók nagyobb, általánosabb fogalmakat rajzolnak körül a megérzékítés szintjén. Ide sorolható a Pepita, amely a fekete és a fehér ellentéte kapcsán a sötétség és a fény, a nappal és az éjszaka kettőségével játszik el, anélkül természetesen, hogy a dichotómia drámaiságát sejtetné. (A drámaiság az, amivel a csecsemőszínház nem dolgozik.)

A Vesztl Zsófia rendezte Pepitához Csóka Eszter egy kétszínű textildobozdíszletet tervezett, amelynek fekete felében fekete ruhás lány (B. Szolnok Ágnes) fekszik kezdésként, fehér felében pedig fehér ruhás (Fekete Ágnes, dacára a nomen est omennek). A szemüveges szőke és a barna színésznő küllemre rögtön alternativitással is szolgálnak. Szereplésük módot ad eltűnődni azon, hogy a babaszínházi alkotás – amelynek esetében hagyományos értelemben vett szerepformálásról vagy emberábrázolásról nemigen beszélhetünk – milyen követelményeket támaszt a színészekkel szemben. Nem elhanyagolhatóakat.

Kell kellemes, kifejező hang, mozgáskészség, ritmusérzék, és valami természetes báj, kedvesség, ami lehetőleg ne tengjen túl. Mindez nemcsak az előadásban fontos tényező, hanem az azt követő játékban is, amihez a játszó térbe hívják a kis nézőket. (Bájos gesztusa a zalaegerszegieknek, hogy a titkokat rejtő textildíszlet egyik fachját fel sem fedik addig, míg a produkció végeztével be nem jönnek tipegnek-másznak a nézők a színre.)

A Pepita-előadás eleje olyan, mintha a két színésznő voltaképp előjátszana a csecsemőnézőknek: hangokat adnak ki, kerregnek, csattognak, tapsolnak, egymásnak felelgetve. Szó talán csak kettő hangzik el, ritmikusan, mondókásan: a fehér és a fekete. Akad a színen néhány szőrösnek ható, pacaszerű textildarab, azok tetszés szerint válnak kutyává, hallá vagy báránnyá. Azután néhány ügyes mozdulattól színesedni és tágulni kezd a világ: szereplőink a ruhájuk cipzárját lehúzva zöld csíkokat varázsolnak elő, s ugyanilyen zöld csíkok válnak hirtelen virágok szárává a díszletfalon. Majd pöttyök kerülnek elő, amelyek ruhára tapadnak – így téve egymáshoz mind jobban hasonlóvá, rokonokká a lányokat –, amelyek a falakon is elterjednek. A fekete térfélen a pöttyök holdas, csillagos éjszaka képévé állnak össze, a fehéren a nap süt és virágok virítanak. Előbukkan hamarosan a víz kékje is, szalagok formájában, amelyek masni alakzatban a pillangó szerepét is megformálják.

Amikor kis piros labdák kerülnek elő és bohócorr-rá avanzsálnak, az olyan, mintha az univerzum csecsemőszínházi tágulásában eljutottunk volna a művészetekig. Megérkeztünk.

Stuber Andrea

(Színházi Kritikusok Céhe)

Fotók: Szűcs István