Láposi Terka: „Az elmúlt években izgalmasan rajzolódott át a magyar bábművészet formanyelve”

Bár az évadnyitó és -záró fesztiválokon, a bábszínházi világnapon a bábosok birtokba veszik városukat, a 10. Színházi Olimpiához kapcsolódó Bábművészeti Világtalálkozó kiállításai újszerű kommunikációs helyzetet teremtenek a helyi közeg és a műfaj, a közönség és a bábosok, sőt a bábbal együtt más alkalmazott műfajok tekintetében is. A koncepciójában a bábosokra jellemző hagyománytiszteletet és kísérletező kedvet, valamint összművészetiséget szem előtt tartó, megvalósításában különleges kiállításokról Láposi Terkát kérdeztük.

– „Ki feszül föl a szivárványra” – ez a Nagy László-idézet a Bábszínházi Világtalálkozóhoz kapcsolódó, az eseménysorozat minden helyszínén látható kiállítás címe. Erről először Blattner Géza párizsi Arc-en-Ciel bábszínháza jutott eszembe (az Arc-en-Ciel jelentése szivárvány – a szerk.), de gondolom, ennél jóval szélesebb az asszociációs mező.

– A szivárvány egyszerre meteorológiai jelenség, amelyre nagyon egzakt magyarázat adható, és szakrális jelentéssel bíró metafora, a fehér napfényből kibomló sokszínűségével a mindenség szimbóluma, formájával pedig kaput nyit ég és föld között. Valami, ami egyszerre valóságos és tünékeny. Ha pedig hozzátesszük a mitológia jelentését, hogy a Teremtő a szivárványt lehetőségként bocsátotta az ember rendelkezésére, egyértelművé válik, hogy érdemes rá fölfeszülni.

A színházról sokszor elmondjuk, a pillanat, a tünékenység műfaja.

Benne a báb – esztétikailag és filozófiailag is antropomorf, sűrített jelként – folyamatos átalakulásában az embert képviseli, de fogalmazhatunk úgy is, hogy metamorfózisa, tünékenysége az élet és a halál közötti kifeszülés útja.

– Ebből a szellemi-filozófiai vezérfonalból hogyan jött létre a gyakorlati koncepció?

– Az elmúlt húsz-huszonöt évben izgalmasan rajzolódott át a magyar bábművészet formanyelve. Nem törölte ki az elődöket, hanem a klasszikus vásári bábjátékból és az avantgárdból egyaránt merítve, azokat ötvözte a kortárs színházi látásmóddal, így teremtették meg organikusan és rendkívül koherensen az írók, a dramaturgok, a tervezők, a zeneszerzők, a rendezők és a színészek a 21. századi, több pilléren nyugvó bábművészetet.

Kovács Géza vetette föl, hogy mi lenne, ha ezúttal nem klasszikus, fizikailag is megfogható tárgyakból készülne kiállítás, hanem összegyűjtenénk a bábszínházaktól fotókat, amelyek az előadásokon túl az elmúlt évtizedeket is reprezentálják, azt is időszakot, amelyben a hivatásossá válással együtt a műfaj is felnőtt. Ezt a sok száz képet egy dramaturgiai vázra felfűzve összeáll egy különleges album, egy állókép-film, ami eljut a világtalálkozó városaiba, ahol közös döntésre kiragadva a színházi közegből, a tizenkét bábszínház maga találja ki, hol és hogyan mutatja meg a közönségnek.

Gézáék a kőszegi várszínházat használják felületként, mi, a Vojtina Bábszínház Debrecenben a MODEM-mel működünk együtt. Az épület falára vetítünk, a Baltazár Dezső térre egész májusban és júniusban nyugágyak, székek kerülnek ki, és bízva a jó időben több korosztálynak szóló programot, élő zenét, felolvasásokat, táncestet és egyéb performanszokat álmodtunk meg.

– Ha már különleges szabadtéri felületekről van szó, mindenképp ejtsünk szót a Papírkenuról.

– Ami, tegyük gyorsan hozzá, Pályi János ötletére jön létre, és amellett, hogy szabadtéri képgaléria, közösségi tér, ahova el lehet húzódni, ahova le lehet pihenni, sőt alkalmas kisebb performanszokra, akciókra, így akár előadótérként is használható. Tágabban értelmezve definiálhatjuk úgy, mint egy interaktív felület, amely által minden színház szabadon fogalmazhatja meg önnönmagát. A Papírkenuval a bábművészet sokszínűségét és játékosságát próbáljuk hangsúlyozni: a szegediek a színész arca és a báb közötti kapcsolatból indulnak ki, a győri Vaskakasban pedig Rófusz Kinga illusztrációit használják fel, és azok mögé teszik a QR-kóddal elérhető meséiket.

Izgalommal várom, hogy június 30-án a Magyar Zene Háza előtt a tizenkét színház kenui összeálljanak, és a Vojtina piros vitorláitól a szegediek kék-fehérjéig láthatóvá váljon az a színesség, ami a magyar bábművészet alapidentitása. Ehhez hozzájárultak az elmúlt száz év olyan színházteremtő ikonjai, mint

Kovács Ildikó, Kemény Henrik, Blattner Géza, Orbók Loránd, Koós Iván, Kós Lajos, Vízvári László, Lengyel Pál, Büky Béla, Lenkefi Konrád

és még sorolhatnám a neveket, akikről szintén nem feledkezünk meg. A nevekhez arcokat és bábokat társítunk, ám nem klasszikus bábtörténeti tablót tervezünk, itt is a vizualitást tesszük középpontba.

– Készül egy Kemény Henrik-kiállítás is Debrecenben. Ez sem szokványos módon közelíti meg az életművet.

– Nemrég tudtuk meg, hogy a Vojtina Bábszínházzal továbbra is a Kossuth utcai épületben maradunk, így itt nyílik meg a Kemény család hagyatékából egy installációs bázisában, gondolatiságában valóban rendhagyó kiállítás. Fölépül benne Kemény Henrik műhelye, amelynek falait az óriási fotók borítják, előttük azonban ott lesznek a bábok is a maguk apróságában és törékenységében, a térben pedig folyamatosan szól majd Heni bácsi hangja. Kevesen tudják, mert kevesen járhattak nála, hogy Heni bácsi dobozok között élt.

Az nem reprodukálva, hanem megidézve szeretném, hogy megépüljön egy dobozlabirintus: bennük a belső, láthatatlan színház, amit Heni bácsi minden nap megélt otthon, amikor pedig kilépett belőle, a játék misztériumába lépett át. Világközép lesz a kiállítás a címe, hiszen ahol Kemény Henrik fölállította a bódéját, ott volt a világ közepe, arra az aprócska porondra varázsolta élet és halál viaskodásának misztériumát.

De Heni bácsi jelen lesz a MODEM-ben is: a Múzeumok éjszakáján apró, hozzá kapcsolódó tárgyakat rejtünk el, és hatalmasra nagyítjuk az üvegfalakra Vitéz Lászlót, a mindennapi hőst. Terveink szerint a Szigetkék játszótérre is készül egy foglalkoztató-installáció, a legfontosabb azonban a Szervusztok, Pajtikák! In memoriam Kemény Henrik címmel megrendezendő, öt hétvégén át tartó vásári bábjátékos fesztivál, a vörössipkások találkozója, amelynek helyszíne a Nagyerdő lesz. Pályi Jánosnak ebben is nagy szerepe van.

– Milyen reményeket, vágyakat fűzöl a Bábművészeti Világtalálkozóhoz?

– Elsősorban azt, hogy megmutassuk a közönségnek, a báb műfaja az elmúlt évtizedekben őrült mód megerősödött, és művelői sokszínű esztétikai nyelven fogalmaznak. Szeretném, hogy láthatóvá váljon, honnan gyökerezik a bábosok kísérletező szenvedélye, és az is, hogy micsoda végtelen alázattal és tisztelettel tekint az ikonokra, a mesterekre a legfiatalabb bábos nemzedék, amelynek tagjai nemcsak őrzik az elődök emlékét, de párbeszédbe lépnek velük. Visszatérnék Nagy Lászlóhoz, és az emlékezetes utolsó, 1975-ös interjújához. Ebben megkérdezték tőle,

mit üzen azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemközt vele.

Azt válaszolta, ha lesz emberi arcuk, akkor csókolom őket, és ha lesz emberi szellemük, akkor üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam értük tenni.

Mi az elmúlt évtizedekben jórészt gyerekeknek játszottunk, ami hatalmas, de elképesztő erőt adó felelősség, hiszen rajtunk múlik a jövő generációinak értékteremtése. Példát kell mutatnunk. Kis szakma a miénk, ezért jól ismerjük egymást. Szakmai kérdésekben jóakarattal és nyitottan közelítünk egymáshoz, így tudtunk koherens filozófiai rendező elvet és művészeti koncepciót találni a Bábművészeti Világtalálkozó programjához, és ezért sincs kétségem, hogy az örömről szól majd minden előadás, minden esemény, minden találkozás.

Az interjút Láposi Terkával Papp Tímea készítette.