Berta Csongor rapmonológja a Griffben

zaol.hu * Magyar Hajnalka * 2019.03.26.

„Gyémántos nyakláncon lógok,/sose vótam még ilyen bódog” – Berta Csongor, alias Bongor rappelte az arcunkba a minap a fenti sorokat Cirkusz című számából a megyeszékhelyi Griff Bábszínházban.

Az Esti mese felnőtteknek sorozat legutóbbi fejezete rendhagyó kitérőt tett a bábszínház világából. Nincs szó azonban eltávolodásról, hiszen a Griff társulatának egyik tagja, Berta Csongor mutatta meg különleges adottságait, amelyekhez a rap és a slam poetry műfajából válogatott eszközöket.

A rapperként Bongor néven futó fiatalember két éve került a társulathoz, s máris több előadáshoz adta fűszerül e sajátos műfajt. Most azonban önálló produkcióval jelentkezett, az est címe: Monománok. A rapmonológokból álló produkcióban különböző karaktereket keltett életre, de legtöbb színt persze önmagából mutatott meg. A saját szerzésű dalokból, s az összekötő szövegekből megismerhettük eddigi életútját.

Berta Csongor Szabadkán született, előadásában is felvillantott pár szikrát gyerekkorából és a szerb életérzésből. („Úszkál bennem sok emlék,/ akárha újra 5 éves lennék./ Hinta-palinta, kész a palacsinta,/ a diódarálón temperafesték.”) Először 13 éves korában próbálkozott rímbe szedni gondolatait, legfőképpen Eminem hatására. A dezodoros flakonba mormolt fürdőszobai fellépések után sorra születtek a számok a szerelmi csalódásokról, a pénzről, a külvárosi gengszterkedésről. De egyik vonulatban sem talált igazán magára, a rapverslábak sorra hullottak a kukába. Az újvidéki színiakadémiát kijárva szerzett új lendületet, ahol rádöbbent, a kreativitásért is meg kell dolgozni. Nem spórolt az energiával, színművészi tanulmányai mellett írta az újabb és újabb számokat, arra törekedve, hogy mindig a megélt valóságból merítsen. A rap alapvetései közé tartozik az öntömjénezés és a maszkulin jegyek fitogtatása, őt azonban inkább az izgatta, miért szól olyan kevés szám arról, milyen érzés félni, megszégyenülni, féltékenynek vagy akár hazugnak lenni.

Bongor nekifogott hát, hogy ledolgozzon valamit a hendikepből, s megteremtette Monomániát. Ami légüres tér, pusztán hiú ábrándok, görcsök, önmarcangok, alantas vágyak lebegnek benne, és persze ott laknak a monománok. Azok a furcsa karakterek, akik kimondanak helyettünk dolgokat.

Önreflektív világából merítve pörgő nyelvvel vetített elénk szürreális képeket. Jártunk szűk, sötét folyosón, ami „úgy lett kitalálva, hogy ne találjak ki”, megtudtuk, milyen érzés vágyakra vágyni, leplezni a szociális stresszt, jele­n­időben értelmezni a szabadságot, s hogy mit gondol egy monomán, ha aszteroida közelít a Föld felé. („Na szasztok tárgyak! Mi megléptünk!/ Mert nékünk van olyanunk, hogy nemlétünk!/ Elhagyott napágyak, zuhanyrózsák ott:/ Irigylik tőlünk a mulandóságot!”)

A néha az űrben, de leginkább nagyon is földközelben járó est lüktető ritmusát vetített animációkkal is megtámogatta az előadó.