„A lényeget olyan nehéz elmondani!”

Vári Vivien a nagyváradi Lilliput Bábszínházból szerződött át hozzánk. Szabó Attila beszélgetett vele arról, hogy…

– Gondolom, vártad már, hogy keresselek, hisz az új tagokkal mindig készítünk egy bemutatkozó interjút.
– Jaj, hát elolvastam az előző beszélgetéseket, de hát a többiek annyit beszéltek, én nem tudok ennyit beszélni, pláne nem olyan szépen!
– Vári Vivi egy csöndes lány. Ezt akarod ezzel mondani?
– Én? Nem! De nem tudok ilyen szép, összefüggő mondatokban beszélni.
– És ezt most be is bizonyítod?
– Persze! Tényleg így van. Hiába olvasok el akárhány könyvet, nem tudok olyan szépen fogalmazni, mint ahogy azokban beszélnek. Ha kapok egy kérdést, azon hetekig tudok gondolkozni, hogy mit kellene rá válaszolni. A lényeget olyan nehéz elmondani! De azért elmondom, látod, most is elmondom, és ha figyelmesen figyelsz, akkor megtalálod a lényegét a mondandómnak.
– És Vári Vivi, amikor még kislány volt, el tudta mondani, amit akart?
– Persze! Mindig a középpontban voltam, és megmondtam mindenkinek, hogy te ezt meg ezt csinálod. Leosztottam a szerepeket. És persze eljátszottuk. Társasági gyerek voltam, mindig kellett legyen mellettem valaki. Ez akkor még könnyebb volt, mint manapság, hisz akkor voltam kicsi, amikor még az összes gyerek kint volt este 10-ig. Nem is volt számítógépem negyedikes koromig.
– És az ciki volt?
– Nem, az volt a természetes. Egyszer volt csak igazából ciki, hatodikban vagy hetedikben, amikor bejött a Yahoo… Az történt, hogy tetszettem egy fiúnak, de nem volt email fiókom, így csak a barátnőmön keresztül tudtam beszélni vele. Az egy kicsit ciki volt, igen… De akkoriban azért még nem volt akkora baj, ha nem lógtunk folyton a neten. Ott voltunk egymásnak élőben.
– És mindez Nagyváradon…
– Igen. Ott születtem, ott is nőttem fel.
– Egészen addig, míg el nem mentél Kolozsvárra színész szakra. Na de hogy jött ez? Mikor érezted meg, hogy színész akarsz lenni?
– Én már a suliban is szavalóversenyekre jártam, meg az osztályban is szerettem, amikor színdarabokat kellett csinálni… Először matek-infó szakra akartam jelentkezni kilencedikben, de kiderült, hogy az Ady Endre Líceumban van diákszínjátszó, ezért inkább filológia – intenzív angol szakpárra iratkoztam, mert így maradt időm, hogy ellógjak színjátszózni… Úgyhogy a suliban elég keveset voltam… Így alakult… Szavalóversenyek, színház… Hát, na, ez érdekelt!
– Tehát eléggé egyértelmű volt ez az irány neked?
– Igen, de anyukám nem akart engedni. Az volt a megegyezés, hogy tizenkettedik után elvégzek egy rendes szakot, és akkor meg is vettem a fényképezőgépet, hogy vizuális kultúrát tanulok és fotózok, de nem kezdtem bele… Színész szakra jelentkeztem.
– S anyukád?
– Megengedte. Nem volt sok választási lehetősége. Tízedikben kerültem be a „Színház az iskolában, iskola a színházban” projektbe, amit a Szigligeti Színház indított, és el is kezdtem önkénteskedni a színházban. Szóval nem volt annyira sok esélye anyukámnak, hogy lebeszéljen arról, hogy színésznek tanuljak tovább.
– Úgyhogy irány Kolozsvár… Milyen volt az a három év?
– Hát… Szóval… Nekünk elég rossz sorsunk volt ott az egyetemen. Kevesen voltunk, le is morzsolódtak emberek… Nem volt jó. Azt éreztem, hogy szalagon gyártanak minket, mint ahogy a kőszínházakban is az előadásokat. A bábszínház sokkal elmélyültebb, technikásabb. Úgyhogy amikor másodévben Palocsay Katával voltak bábóráink, akkor megéreztem, hogy végre valamit szeretek, valami nagyon megmozgat. Harmadévben már eljutottam addig a pontig, hogy nem akarok kőszínházi színész lenni, mert nem akarok abban a légkörben dolgozni. Akkor már tudtam, hogy a báb érdekel igazán. Persze ez közhelyesnek hangzik, de nagyon tetszett, hogy valamit magad elé helyezel, és az lesz a fontos, a báb, s nem te.
– Beszél helyetted…
– Igen. Vagyis nem! Nem! Én beszélek általa.
– Tehát Palocsay Kata kellően megfertőzött a bábszínház szeretetével, és nem is volt visszaút… Azaz visszaút volt, Nagyváradra, a Lilliput Bábszínházba. Eleve oda akartál menni, vagy azért ez nem volt ennyire egyértelmű?
– Nem. Több helyre is írtam, hogy hahó, itt vagyok. Szerettem volna Magyarországra átjönni. Viszont amikor tudatosult bennem, hogy a mesteri diplomát is meg kellene szereznem, akkor egyértelmű lett, hogy csak Nagyváradról tudom ezt megvalósítani. Így végeztem el, már társulati tagként, munka mellett Marosvásárhelyen a mesterképzést.
– És játszottál közben a nagyszínpadon is.
– Igen, az első évet rendesen kimaxoltam. Játszottam a Szigligeti Színházban, a Nagyvárad Táncegyüttesnél, jaj, ott volt a legkedvencebb szerepem, és azt négy évig játszottam. Azért nagyon hálás vagyok. Szóval előadás előadás hátán, közben lejártam vizsgázni.
– Csak vizsgázni?
– Hát mi egy olyan évfolyam voltunk, hogy mindenki leszerződött már, úgy csinálta az egyetemet. Pedig szerettem volna még tanulni, de hát így alig lehetett összehozni az osztályt. Ezt azért sajnálom, szerettem volna még tanulni.
– De hát azért az sem volt rossz, hogy ennyit, és ennyifélét játszhattál Nagyváradon. Anyukád kapott visszaigazolást, hogy jól döntöttél?
– Igen, anyukám nagyon büszke rám. Megnézte az összes előadásomat, volt, amit többször is. Megértette, hogy miért akartam erre a pályára menni.
– És te is büszke voltál magadra?
– Igen, mert jól éreztem magam. Nagyon a szívemhez nőttek az emberek, és nagyon nehéz volt elengedni őket. Jaj, mindjárt sírni fogok…
– Hány év Lilliput van ebbe a meghatódottságban?
– Négy évad. Nagyon szép volt az ott töltött idő. Volt lehetőségem fejlődni, szakmailag, emberileg is. Amikor odakerültem, könnyű volt kislányt játszani, de aztán évről évre más töltöttséggel léptem színpadra.
– Többnyire kislányt játszottál?
– Kivéve a Túl a maszat hegyen. Ott a Babaarcú démont. De igen, többnyire kislányt… Viszont, bocs, hogy így ugrálok, de épp most, hogy volt szerencsém beugrani Az égig érő fába, ott is Izát, a királylányt játszom. De azért ezt már nagyon más megközelítésben teszem. A kislány vagy a királylány szerepek sem egyoldalúak. Látom már, mennyire szükséges a humor, hogy ezek a figurák se legyenek csak nyafkák. Pár éve ezt még nem láttam ennyire. Most már sokkal jobban érzem, mik azok, amiken el lehet csúszni színészileg. Mitől lesz humora, életereje egy naiva szerepnek.
– És az, hogy átszerződtél Zalaegerszegre, szintén egy olyan vállalás, amiben fejlődési, tanulási lehetőséget látsz?
– Igen. Meg úgy éreztem, hogy nekem még most kell váltanom, amíg fiatal vagyok, nincs családom, nem kötődöm sehova sem… Muszáj volt. Lépnem kellett. Megkérdeztem Bartal Kiss Ritát, hogy mit szólna ahhoz, ha átmennék a Griffbe… Egyszerűen azt éreztem, nem élhetek egész életemben a szülővárosomban. Új impulzusokra vágytam, fejlődni szeretnék, és nem negyven évesen akartam azon kapni magamat, hogy beleragadtam olyanban, ami lehet, hogy tetszik és komfortos, de… Nem akarom, hogy komfortos legyen!
– És egyből beleestél a sűrűjébe. Négy hét alatt két előadás…
– Hát igen, végigdolgoztuk az első hónapot! De hát ez egy nagyszerű csapat!

– Simán beilleszkedtél vagy van benned megfelelési kényszer?
– Van, van bőven, hiszen tudom, hogy a kollégáim milyen szinten vannak, és én nem érzem magam annyira felkészültnek. De, és tényleg, én nem hittem volna, itt ennyire segítőkészek, nyugodtak, figyelmesek! Nagyon örülök, hogy egy ilyen csapattal dolgozhatok! Mielőtt elkezdtük az évadot, volt bennem egy kisebb összeomlás, hogy, úristen, otthagytam a társulatom, mi lesz velem itt, milyen lesz? De hát milyen lenne: csodálatos!
– Akkor gondolom vár rád sok szerep. Mik még a terveid?
– Nos… Az a tervem, hogy megtanulok zsonglőrködni négy labdával, mert hárommal már jól megy, na és ukulelézni. Nem tudom, mikor lesz időm, de ezek nagyon komoly tervek! Na és még azt is várom, hogy ne tévedjek el a városban, de hát egyelőre még a színház épületén belül is eltévedek.
– De úgy érzed, azzal, hogy idejöttél, nem tévedtél el?
– Nem. Ez nekem most nagyon tetszik. Élvezem a munkát, a társaságot, az új kihívásokat!
– És a beszédtől sem kell tartanod…
– Tudok én beszélni, hisz mondtam, csak hát a magam módján. Te meg majd mondatokat formázol a szavakból.
És olyan nagyon formázni sem kellett. Mint ahogy Vári Vivit sem kell olyan nagyon formázni. Kész van ő már. Színésznő. Egy kedves, szeretetteljes leány a Griff Bábszínház színpadán. Fogadjátok szeretettel!