A Griff Bábszínház előadása finoman szövi meg Andersen meséjének kárpitját

forrás: www.zaol.hu  *  Magyar Hajnalka  *  2020.02.21.  *  Fotó: Pezzetta Umberto

A kis hableány című Andersen-mesét tűzte műsorára a Griff Bábszínház, mégpedig az eredeti verziót véve alapul.

A történetet Gimesi Dóra dolgozta át bábszínpadra, Bartal Kiss Rita rendezte, Csepregi Napsugár, Duna Orsolya Réka, Ricz Ármin és Szolnok Ágnes keltette életre.
A bábszínpadon a történet klasszikus változatát látjuk, félek is, hogy lesz némi pityergés. Hiszen az egész világon végigsöpört a Disney-féle variáció, amely alaposan felforgatta a dán meseíró által papírra vetett melankolikus mesét. A rajzfilm hangütése jóval mókásabb, a végére a szerelmesek egymásra találnak, s valamennyi tengeri lény boldogságban úszva ünnepel… Tartottam tőle, ha a gyerekek ezzel az előképpel ülnek be az előadásra, a bábos verzió elvontabb, megrendítőbb tartalma esetleg túl felkavaró lehet számukra.

De távol maradtak a könnyek, és véletlenül sem azért, mert hiányoznának az érzelmek.
Nem mintha bármi gond volna a mélyreható emóciókkal, sokszor éppen azzal ártunk legtöbbet gyerekeinknek, hogy mindentől szeretnénk megkímélni őket. És arról sincs szó, hogy az előadás nyers drámát zúdítana rájuk, talán épp az a legfőbb érdeme, hogy nagyon is finoman szövi meg a történet kárpitját.
De lássuk, mit tár elénk a Rófusz Kinga vizualitásával, Csernák Zoltán Samu zenéjével és Góbi Rita koreográfiájával megtámogatott produkció.
Az illusztrátorként is kiemelkedő Rófusz Kinga (Bolognai Gyermekkönyv Fesztivál nagydíja) egyedien költői világa nagyon jól passzol a történethez. A kis sellő arcán, hiába „csak egy báb”, ott lebeg az elvágyódás szomorkás romantikája. Hiszen egyfolytában az emberek világáról ábrándozik, a szárazföldön szeretne élni, amiről annyi csodás dolgot olvasott már elsüllyedt hajók könyvtárszobáiban. Nem csoda, hogy minden álmát megtestesülni látja a hajótörött királyfiban, akit ő maga ment ki a tajtékos habokból.
A hableány a szerelemért mindent kész feláldozni, sötét alkut köt a tenger boszorkányával. Emberi lábakat szeretne, cserébe a hangját adja, s még azt is vállalja, hogy ha a királyfi másba szeret bele, az esküvő napján az ő élete véget ér. Hullámokon hányódó maroknyi fehér habbá változik át. S mit tesz a mesesors – ha nem borul fölé a Disney-univerzum burája –, így is lesz. A királyfi mást választ. A halálos bűbájt még megtörhetné a kis sellő, ha megölné a királyfit, de ő az önfeláldozást választja. Erről a mélypontról emeli fel a mese a gyereklelkeket azon fordulattal, hogy a hableány a jó cselekedeteiért és a sok megpróbáltatásért cserébe új létminőséget nyer, a levegő lányai közé került, s velük szárnyalhat szabadon. Mindezt akár úgy is értelmezhetjük, hogy a tenger mélyéről a szárazföldön át az éteri régióba jut, tehát a fejlődés íve hozza el a ha nem is túl boldog, de katartikus véget.

Az összetett képletet a Griff előadása meglepően kevés eszközzel képes működésbe hozni. A produkció „vízibalettel” indul, a kis etűd önmagában is megér egy misét. Kezdetben csak rugalmas kék szalagok tánca mutatja a tenger ezer arcát, apállyal, dagállyal, hullámokkal, moccanatlan felszínnel. Aztán „alábukunk”, megjelennek a halak, medúzák, rákok, egyéb vízi tünemények, mégpedig háztartási műanyag edényekből, PET-palackokból megformálva. De erről fogalmunk sincs, mi tündöklő tengeri lényeket látunk, hála a fényérzékeny festéknek és az UV megvilágításnak. A varázslat jól működik, ámul-bámul a gyereknép. A tengeri jelenetekhez „láttató” zene társul, s a koreográfia is roppant plasztikus.

A díszlet egyetlen multifunkciós elemből áll, amely ötvözi a tenger és a szárazföld világát. Függőleges oldala a meder leszakadó mélységét érzékelteti, lépcsős tömbje pedig a szárazföldön magasodó házakat. A csapat remekül használja a gördíthető elemet, amely a történet egy pontján a nagy hatalmú tengeri boszorkánynak ad testet, máskor a koreográfust ihleti meg. Amikor ugyanis a kis hableány emberi lábakra cseréli kecses sellőuszonyát, a lépcsőkön külön kis táncbetét elevenedik meg, a LÁB jelentőségét hangsúlyozva. Az üde kis intermezzo zenéje és mozgásvilága egyaránt derűt fakaszt.

Bartal Kiss Rita rendezése nem erőlködik azon, hogy mindent megmutasson, hatékonyan fogja munkára a gyerekek képzelőerejét. Néha egészen finom utalásokkal. Például az a bizonyos „hullámokon hányódó maroknyi fehér hab” a földi menyasszony tüllfátylából alakul ki… Szomorú, szomorú, de a produkció képes fordítani. Belibbennek ugyanis a levegő lányai. A madárkaszerű, szárnyaló lények a rajzfilmkészítés hőskorát idéző pörgetős animáció formájában jelennek meg, számos asszociáció előtt nyitva utat.
Nincs nagy csinnadratta, nincsenek cuki halacskák, nincs csihi-puhi, mégis megszületik a hatás. Amit a Disney-rajzfilmben – megkockáztatom – jóval földhöz-, akarom mondani vízhezragadtabb források tápláltak…