„Egyszer sem hallottam, hogy nem fog működni”

Beszélgetés Takács Danival

A Télen telelek című előadás zenei vezetőjeként láthat, hallhat a közönség. Nem ez az első munkád a Griff Bábszínházban…

Valóban, az elmúlt három évadban rendszeresen dolgoztam itt, ez az ötödik alkalom. Még a szombathelyi meseboltos évek alatt kezdtem komolyabban foglalkozni zeneszerzéssel, a kezdeti lökéseket ott kaptam Kovács Gézától és Veres Andrástól. Rövid időn belül kialakult, hogy a társulatban egyszerre leszek színész, zenész, és egyfajta házi szerző, zenei vezető. Miután egyre több alkotóval találkoztam, egyre több felkérést kaptam az anyaszínházamon kívül, így kerültem a Griffbe is. Az első előadás a Nanga és az elefántgyerekek volt. Jó csapat jött össze, hamar megszerettük egymást. Báthory-Szolnok Áginak készítettünk egy “autentikus” afrikai gitárt egy pléh olajosdobozból, esténként a próbák után tanult meg rajta játszani. A társulat elég eredetien artikulálta a törzsi kórusokat, érzékenyek voltak az instrukciókra, szóval jó emlékeim vannak a munkáról. És persze minden új projekt más és más kihívást is jelentett. A Ludas Matyihoz például egy zenekari partitúrát kellett átalakítani egyetlen harmonikára úgy, hogy élőben lehessen kísérni, de Horváth Károly eredeti szerzői szándéka is megmaradjon. A Szépen szóló Babukamadárnál szintén élő zene volt, amiben a főszerepet Nagy Csabi elektromos gitárjátéka vitte: ez a hangzásvilág számomra teljesen ismeretlen terep volt. A Jancsi és Juliskánál olyan zenét kellett írnom, ami talán soha nem jutott volna eszembe, hasonló volt egy színészi feladathoz, csak éppen zeneszerzőként kellett más bőrbe bújnom.

A Télen telelek szintén speciális, egyrészt, mert a társulat tagjai zenélnek, másrészt, mert több szerző munkáit gyúrtuk egybe, és emiatt összetett a zenei paletta. Harmadrészt pedig azért, mert ehhez hasonló előadást még egyikünk sem csinált.

Mielőtt még a Télen telek előadásra rátérnénk, mesélj még magadról. Azt csicsergik az Egerszegi verebek és postásgalambok, hogy akad némi zalai kötődésed réges-régről…

Ennyire gyakran emlegetem? Akad. Fityeházi vagyok – valahol olvastam, hogy ez a hatodik legviccesebb településnév. Még színészhallgató voltam, amikor meg akartam hívni a barátokat bulizni a kertünkbe, és végül egy komplett színész-közönség találkozót sikerült szervezni, amiben az egész falu részt vett – a helyiek sütöttek-főztek, a színészek játszottak, (állítólag a plébános kezelt a fityei öregfiúk kontra színész csapat meccsen), nagyon jó kis buli kerekedett. Úgyhogy pár év múlva megszerveztük a visszavágót is, akkor ismertem meg a griffeseket. De Zaláról vannak újszerű élményeim is, most, hogy itt játszom, és sokat tájolunk. Régi emlékek köszönnek vissza… Olykor vicces, de gyakran szívmelengető érzés találkozni azokkal a emberekkel, helyzetekkel, épületekkel, amik gyerekkoromból ismerősek.

Zene, színház, Szombathely… Szoros kapcsolat az életedben.

Érdekes, úgy emlékszem, az akkori egerszegi színészek szerettették meg velem a színházat, ma is emlékszem Szakács Lászlóra a Don Juan első jelenetében. Aztán Szombathelyen stúdiósként alapító tag voltam, nagyon különös légkör volt, tele tettvággyal, alkotó energiákkal. A Mesebolt Bábszínházba szintén egy újonnan alakult társulatba csöppentem bele, izgalmas 7 év volt, sokat tanultunk egymástól. Persze a legjobb mindebből, hogy ott találkoztam Zsuzsival.

Lehőcz Zsuzsi…

Igen. A kedvesem.

Akivel elindultatok világot látni…

Igen, megadjuk magunknak a lehetőséget a változásra. Eddig valahogy csak sodródtunk a jó helyekre, és most klassz dolog azt érezni, hogy van némi befolyásunk az áramlatokra is.

Térjünk vissza az előadáshoz. Több zeneszerző dolgozott a produkción. Mit jelent zenei vezetőnek lenni?

Nem tudom pontosan mi egy zenei vezető feladata, a próbák során úgy éreztem, hogy az én dolgom összeköttetést teremteni az egyes alkotások és a rendezői szándék között. Nagyon érdekes volt érzékelni, ahogy a különféle zenei látásmódok találkoztak a gyakorlatban. Alapvetően Kiss Erzsi, Rab Viki és Ágoston Béla szerzeményeit használtuk, megspékelve az egyetemes kórusirodalom néhány karácsonyi darabjával, amiket Rita és Kovács Kata, a korrepetitorunk jó érzékkel választott ki, de például a nyitányt brazil ünnepi zenéből kiindulva szerkesztettem meg, megalapozva a koncerthangulatot. Lett továbbá egy saját szerzője is a társulatnak: Berta Csongor ethno-hip-hop feldolgozásában szólal meg a Kabát-dal, ami szerintem erősen megdobja majd a Griff nézettségét Youtube-on.    

A zenekari felállásból egyébként adódott, hogy a könnyűzenei hangzás a domináns, ehhez képest a kórusművek mindig váratlan, meghitt pillanatokat teremtenek.

A zenei szerkesztésben vállaltan helyeztünk egymás mellé egymástól amúgy távol álló stílusokat, amitől végig friss maradt az előadás. No meg attól is, hogy a színészek jelenetről jelenetre új és új zenei szerepkörbe ugranak bele. Az egyik pillanatban zenekari zenészek, aztán szólóznak (hangszeren vagy vokálisan), máskor meg a kórus odaadó alkotóelemei. Számomra is elképesztő, hogy milyen természetes módon váltogatják a hangszereket dalról dalra – ha ezt az anyagot kiadnánk lemezen, nem a nevek mellé írnánk, hogy ki min játszik, hanem a hangszerek mellé, hogy az adott számban épp ki szólaltatja meg. Itt nem mellékesen meg kell jegyeznem, hogy mindez hangmérnöki kihívást is jelent, hangosítás szempontjából ugyanis ez egyáltalán nem hagyományos bábszínházi előadás. Ezt a kihívást Pierre, a bábszínház akusztikai felelőse szintén felismerte, és ellenére annak, hogy mint minden ilyen esetben, itt is lépésről lépésre újabb és újabb technikai problémák merültek fel, nem nyugodott, amíg mindet meg nem oldottuk. Nagyon jó érzés volt hallani azt, ahogy a színpadon is egyre inkább összeáll a nagy egész, úgy a hangzás is egyre jobban kikristályosodik. Persze ehhez jól jöttek a külső fülek is, hiszen hamar eljött a pillanat, amikor a zenei vezető is csak egy színész volt a többi közt, szerencsére Kovács Kata és Kiss Erzsi mindig a legjobbkor ültek be próbára.

Amúgy most úgy érzem magam, mintha a nyaralásomról tartanék élménybeszámolót, és rá kell jöjjek, voltaképpen még most is, hogy pár napja már játsszuk az előadást, a hatása alatt vagyok a próbafolyamatnak, amiben egyszer sem hallottam egyetlen színésztől sem, hogy “nem tudom megcsinálni” vagy “nem fog működni”, viszont tanúja és részese voltam egy olyan koncentrált munkának, aminek az alapja az egymás iránti türelem és bizalom.

Az előadás is a készülődésről, várakozásáról, a játékról és a meghittségről beszél. Játsszunk mi is! Te mit kérnél, ha egyik reggel leülne melléd a konyhaasztalhoz egy angyal, és megkérne, hogy, kedves Dani, mondd el a legnagyobb kívánságodat…

Új épületet minden bábszínháznak!