Griff Bábszínház

Zalaegerszeg




Dr. Pinczés István

művészeti tanácsadó





Pinczés István vagyok, 1953-ban születtem a Borsod megyei Gelejen.
Édesapám a Sárospataki Református Líceumban végzett kántortanító szakon, a családi hagyomány folytatójaként én is a sárospataki Alma Materbe kerültem: felvételt nyertem a Rákóczi Gimnázium kiemelt angol tagozatú osztályába. Itt faragcsikáltam első rímes-időmértékes versfordításaimat és itt csapott meg a színjátszás szele is: az iskola évszázados hagyományait folytatva kiváló tanáraink vezetésével angol és magyar nyelvű diákszínpadi produkciókat hoztunk létre. 
1972-ben Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-angol szakán folytattam tanulmányaimat. Tagja lehettem az országos hírű Főnix Egyetemi Színpadnak, majd Regős Pál hároméves spártai szigorúságú pantomimtanfolyamának elvégzése után megalapítottam a Mimosz pantomim együttest. Balázs Béla: A könnyű ember című bábjátékának élő marionettes-pantomimes feldolgozásával (melyet nemcsak rendeztem, hanem a főszerepet is én alakítottam) „benne voltunk a tévében”: megnyertük az 1977-es Ki mit tud?-ot. Emlékeim szerint ez volt az első aktív kapcsolódási pontom a bábszínházzal.
Tanárnak, irodalmárnak, műfordítónak készültem (diplomamunkámat a versfordítás elméletéből írtam), ám egy év tanári munka után mégis elcsábított a színház: Első és egyetlen sikertelen színházrendezői felvételi vizsgámat követően 1978-ban rendezőasszisztensnek szegődtem a Csokonai Színházhoz, hogy a szakma gyakorlati fortélyait kitanuljam; elméleti rálátásom hiányát a Színművészeti Főiskola színházelméleti tanszakának másoddiplomás képzésén igyekeztem pótolni. Diplomamunkámat a példaképemnek tartott Peter Brook rendezői munkásságából írtam 
Közben megalakítottam a ma egyesületi keretek között működő Debreceni Színjátszó Stúdió nevű amatőrszínházi csoportot. Első „félamatőr-félprofi” rendezésem (Csehov: Leánykérés) sikere egyik ellenséges ideológiájú országból a másikba repített: 1981-ben New Yorkban fesztiváldíjat nyertünk, majd onnan japán, dán, belgiumi és csehszlovákiai színjátszó fesztiválokra kaptunk meghívásokat. 
Nemzetközi sikereimre felfigyeltek a színház akkori vezetői Gali László és Lengyel György, előbb stúdiódarabok, később kamaradarabok rendezésére kaptam lehetőséget tőlük, majd 1983-ban Örkény: Pisti a vérzivatarban című rendezésemmel debütáltam kinevezett rendezőként. 1987-től 2002-ig főrendező és vezető rendező, közben két évadon át megbízott igazgató voltam. 
Debreceni színházi vezetőként a hamar elszálló előadássikerek mellett több valóban maradandó értékeket is teremtettem: szinkronstúdiót létesítettem (elsősorban a már akkor is rosszul fizetett színészkollégáim keresetkiegészítésének biztosítására), hatkamerás komplex színházi videóstúdió berendezést pályáztam meg és nyertem a Csokonai Színház számára egy nemzetközi japán pályázaton. Büszke vagyok rá, hogy én alakíttattam ki azt a stúdiószínházi játszóhelyet (mai nevén Horváth Árpád Stúdiószínház), ahol két évtizeden keresztül folyamatosan évi 2-3 kortárs magyar ősbemutatót is tartottunk – erre a kortárs drámasorozatra kaptam Jászai-díjat 1990-ben.
A véletlen hozta japán kapcsolatom 1983-ban kezdődött, akkor nyertünk először fesztivált Tojamában, ennek folyamányaként 1984-ben újra Japánban vendégszerepelhetttem együttesemmel, 1985-ben pedig felkérést kaptam Örkény Tóték című drámájának megrendezésére a Bungeiza Gekidan művészeivel, japán nyelven. Később Füst Milán és Szép Ernő egy-egy művét is színpadra vittem ugyanebben a japán színházban – mindhárom japán vendégrendezésemet elhoztuk Magyarország több városába – Budapesten a Thália Színházban vendégszerepelt vele a tojamai társulat óriási sikerrel. 
Három évtized alatt 48 alkalommal jártam Japánban: rendeztem, zsűriztem, tanítottam, magyar és japán produkciókat menedzseltem az azóta is működő kulturális cserekapcsolat keretei között. A Griff Bábszínházban tavaly rendezett János vitéz című előadásomat Zalaegerszegen előzsűrizte két japán színházi szakember, s ezek után meghívták a 2012. júliusában kezdődő nemzetközi gyerekszínházi fesztiválra – az lesz az 50. kinti tartózkodásom.
A japán és a magyar színházi kultúra határmezsgyéjén végzett munkásságomért 1993-ban a Nemzetközi Színházi Intézettől (ITI) elnyertem az Ucsimura-díjat, melyet minden évben csak egy művész kaphat meg a világon (a díjat a neves japán rendező, Ucsimura Naoja özvegye alapította), illetve megkaptam Tojama megye kormányzójától a Japán Kultúra Jószolgálati Nagykövete kitüntető címet. 1998-ban kitüntettek a Tojamai Városi Egyetem díszdoktori címmel. Megszerveztem Zalaegerszegen is a Magyar-Japán Baráti Társaságot, két nagyszabású japán kulturális rendezvénysorozat bonyolításában segédkeztem. Az első Japán Napok rendezvényeinek a VMK, a tavalyinak pedig a Városi Hangverseny- és Kiállítóterem adott otthont. Ehhez csatlakozott a Pannon Tükör japán irodalmi különszáma.
2002-ben lejárt debreceni főrendezői megbízatásom, Iglódi István hívására a Pesti Magyar Színházhoz szerződtem, egy évtizeden át voltam itt társulati tag (jelenleg felmondási időmet töltöm).
2004-ben megkaptam a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet.
2010-ben doktori (DLA) fokozatot szereztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori iskolájában, disszertációmban művészi hatáselemek jelhálós vektorizációjával foglalkoztam Beckett Godot-ra várva című drámája nálunk eddig nem ismert angol szövegváltozatában. E tudományos kutatás művészi „mellékterméke” volt a NAGYVILÁG 2010 októberi számában megjelent új magyar Godot-fordításom).
Számszerű summázásként: hivatásos rendezői pályám eddigi 34 esztendeje alatt 117 darabot rendeztem „profi kőszínházban” – ebből 48-at Debrecenben, 32-t Budapesten és az ország más színházaiban – többek között Zalaegerszegen: 3 előadást rendeztem a Hevesi Sándor Színházban (Liliomfi, Légy jó mindhalálig – és 2003-ban ugyanebben a teremben, ahol most a Griff Bábszínház működik vittem színre a POSZT-on is díjazott A Herner Ferike faterje című előadást). 20 bemutatóm volt erdélyi, felvidéki és délvidéki magyar társulatokban , és 7 előadást rendeztem külföldön idegen nyelvű társulatok művészeinek részvételével (Japánban, Finnországban, Monacóban).
Érdeklődésem és az embert és művészt próbáló színházi kényszerhelyzetek okán rendezői repertoárom stilárisan is tág határok között mozog: rendeztem izgalmas formájú és tartalmú experimentális stúdiódarabokat, abszurd és groteszk műveket, musicaleket, lélektani realista színműveket, klasszikus dramturgiájú és posztmodern darabokat, elsődrámás szerzőket, a japán színház (kjógen, kabuki) elemeit felhasználó produkciókat is.
Előadásaim meghívást kaptak és díjakat nyertek nemzetközi színházi fesztiválokon (A Gézagyerek – 2.díj KONTAKT Fesztivál, Torun, Lengyel-ország 2003, A Gézagyerek – fesztiválmeghívás Marosvásárhely 2003, NEUESDRAMA fesztiválra meghívás Wiesbaden 2004, több előadással vettem részt az Őszi fesztiválon Toga Murában, Japánban)) és országos színházi találkozókon, stúdiószínházi fesztiválokon, kortárs dráma fesztiválokon (Örkény: Tóték, Gombrowitz: Operett, Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok, Kroetz: Felső-Ausztria, Garaczi: Imoga, Parti Nagy: Ibusár, Darvasi: Vizsgálat a rózsák ügyében, Pownell: Mesterkurzus, Hamvai: Márton partjelző fázik, Mrozek: Özvegyek, Háy János: A Gézagyerek,, Háy János: A Herner Ferike faterje). 
A Gézagyerek lengyel fesztiválsikere óta rendszeresen zsűrizek Lengyelországban, Torun városában a KONTAKT nemzetközi színházi fesztiválon. Tavaly Norvégiában (Tromso) dolgoztam zsűritagként.
Rendszeresen vezetek kurzusokat, workshopokat és zsűrizik Japánban (Tokió, Tojama, Takaoka), illetve egy-egy szemeszterben színházelméleti és dramturgiai tárgyakat tanítok a Debreceni Hittudományi Egyetem másoddiplomás hallgatóinak. Az Országos Drámapedagógiai Társaság felkérésére évek óta zsűritagként követhetem figyelemmel az Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó fesztivál megyei és területi válogatójának színvonalát és repertoárját, ismerem a gyerekközönség befogadói ízlését és reakcióit.
Nős vagyok, két felnőtt korú fiú édesapja. Feleségem debreceni egyetemi tanulmányainak befejezése óta a Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskola doktori fokozattal rendelkező tanáraként dolgozott, később főiskolai docensként a pszichológia tanszék vezetője volt; az intézmény beolvadása után jelenleg a Debreceni Hittudományi Egyetem oktatási rektor-helyettese. Mindkét fiam Budapesten él és dolgozik, egyikük közgazdász végzettséggel nemzetközi cég projekt menedzsere, másikuk munkahelyi pszichológiával foglakozó kutatócsoport pszichológusa. 
Színházi rendező és pedagógus vagyok (a próbákon néha pszichológus és terapeuta is). Nem idegen tőlem sem a bábok, sem a gyerekek világa. Rendeztem amatőr és profi körülmények között ifjúsági és gyermekelőadásokat, prózai és musical produkciókat, sokat dolgoztam gyerekszereplőkkel is (a Légy jó mindhalálig és az Olivér gyerekszereplői 10-14 évesek, A muzsika hangjában 4-16 évesek a gyerekszereplők) – a gyerek mint „célközönség” sem ismeretlen számomra. Jóllehet a bábszínház mindeddig nem állt munkásságom homlokterében, több előadásomban is használtam bábokat, dolgoztam bábos eszközökkel (pl.. Honegger-Claudel: Jeanne d’Arc, A sors gyermekei, stb). Rendeztem bábelőadásokat a debreceni Vojtina Bábszínházban, akiket 4 alkalommal sikerült Japánba is kivinnem magyar (Az éjszakai látogató) és japán nyelvű (A három kismalac, A császár új ruhája) előadásokkal. Rendeztem náluk A brémai muzsikusokat, és óriásbábokkal a Hétalvó című japán mesét. 
A Griff Bábszínházban tavaly Petőfi Sándor János vitéz című költeményéből készítettem vegyes technikájú bábelőadást, idén az elsődrámás Upor László Kinoppió című posztmodern bábjátékát vittem színre, melynek egyik szakmai kuriózuma a pantomimes-bábos eszközhasználat mellett a vetített mozgóképbe kevert árnyjáték, illetve az interaktív kamerakép összemontírozása az „élő” árnyképpel. Mindkét előadásomban a bábszínészek színészként is, bábosként is működtek.
A most következő 5 évben rendezői ambícióimat háttérben szorítom, és energiáimat elsősorban a Griff Bábszínház igazgatásának, sikeres és színvonalas működtetésének igyekszem szentelni.


Művészi koncepció és vezetői program

Az elme álma

Sütő András nálam érzékletesebben és plasztikusabban önti szavakba a Szuzai menyegző előszavában a gyermekkel való nevelő foglalatoskodás fontosságát, az eszmélkedő, a világgal ismerkedő emberpalánták nevelésének-oktatásának jövőalapozó felelősségét: „Mintha Rousseau sugalmazná a máig érvényes pedagógiai igazságot: a gyermekkor az ELME ÁLMA. A tudatnak még karcolatlan, hófehér mezeje. Az ifjú azé lesz, aki – ezt a mezőt szavaival teleírva – álomállapotából a gyermeki elmét magának fölébreszti; aki nem röst elsőnek közölni vele, hogy milyen ügyet kell majd szolgálnia.” 
A család, az édesanya mellett az óvoda-iskola és a művészeti intézmények feladata a tudat karcolatlan, hófehér mezejére az első jeleket imprimálni. „Hány milliárd szavát pazarolja egy anya gyermeknevelésre?” – kérdezzük mi is Sütő Andrással. És vajon ma úgyanúgy, ugyanannyit beszélnek, mesélnek, énekelnek otthon az édesanyák a kisdedeknek, mint nagyanyáink és dédapáink idején? Van ideje, türelme, lelkiereje a jelenkor akcelerálódott társadalmában az anyának arra, hogy szűkre szabott idejében szavak milliárdjait pazarolva gyermeke elméjét ébresztgesse? Tudja még azokat a szavakat, rigmusokat, mondókákat, dalokat, meséket, amik észrevétlenül beleivódnak a gyermeki tudatba és tudattalanba? 
Egyre kevesebben tudják, és egyre kevésbé. Ezért nagyobb ma a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozó írástudók, karcolni, beszélni, énekelni, mesét játszani tudók felelőssége. Nyilas Misit saját édesanyja tanította a tanárok tiszteletére: „Édesanyám azt mondta: a tanárok a szülő helyettesei. Azért élnek, hogy a gyerekek testét-lelkét képezzék, ők belelátnak a gyermek szívébe, megértik és megvédik őt…”
A Griff Bábszínház előttünk álló öt évének művészi programját az alvó gyermeki elme szakszerű ébresztgetésének jegyében kezdem el a társulattal. Mi is igyekezni fogunk, hogy belelássunk a gyerekek szívébe, s bábszínpadon újrajátszott történetekkel „képezzük a gyerek lelkét”, megértsük és a magunk művészi eszközeivel igyekezzünk megvédeni őket a kinti világban menetrendszerűen rájuk zúduló „gubancoktól”. 
Színház a felnőtteknek – bábszínház a gyerekeknek. Látszólag két külön világ, számomra mégsincs és nem is lehet köztük lényegi különbség. Egyrészt mert – ahogyan Novák János mondta lakonikus egyszerűséggel egy interjúban, mikor arról faggatták, másként kell-e gyerekeknek játszani mint a felnőtt embereknek – „a gyerek is ember”. Másrészt: a színház is játszik gyerekelőadásokat, ifjúsági előadásokat, és a bábszínház is készít felnőtteknek szóló produkciót. Valójában mindkettő a színvonalas művészi hatásra törekszik, hiteles színészi munkára épít, és esztétikai élményt kíván nyújtani. Mindkettő gondolatokat ébreszt, mindkettő érzelmeket vált ki – mindkettő a saját aktuális közönségével kommunikál.
A jó színház (és a jó bábszínház is) akkor hat, ha a „pillanat” hiteles: ha a néző elhiszi, hogy az ott valóságosan megtörtént, amit a szerző előírt. Az érzelmi állapoton kívüli megszólalások, a felvett hangok, az indulati töltés nélküli „atmoszférateremtések”, a „mintha”-játék mély színészi azonosulás nélkül is közönségsikert arat – van rá példa elég. Minden erőmmel arra törekszem, hogy ebben a nagyon egyenetlen adottságú és képességű, ám kreatív és lelkes együttesben a próbákon és az előadásokon valóságos művészi munka folyjon, s hogy a gyerekközönség elé kerülő produkció ne utolsó pillanatban összetákolt rutinmegoldás-halmaz legyen, hanem időben megtervezett gyártási-tervezői folyamat és elmélyült dramturgi-rendezői-színészi műhelymunka jól összegyakorolt végterméke. Föltétlen célom és belső igényem az egyes előadások művészi színvonalának radikális emelése – s így reményeim szerint az évad, évadok, az egész repertoár színvonala is emelkedik. A színház értékközvetítő, ízlésalakító, emberformáló feladatának csak így tudunk megfelelni. 
A darabválasztást, a dramaturgiát, az előadás formanyelvét természetesen mindig a „célközönség” határozza meg. Igyekszünk eleget tenni annak a jogosan támasztott követelménynek, hogy a kisebb korosztály számára is befogadható és élvezhető produkciókat készítsünk, hiszen gyerekközönségünk 40%-át a 3-6 éves korcsoport teszi ki. Olyan „rétegezett jelentéshordozásra” kell törekednie rendezőinknek, hogy 3 és 12 év között minden korcsoport megtalálhassa a maga rákapcsolódási pontjait előadásainkra. Sőt: kísérleti jelleggel lépéseket teszünk a korhatár módosítására. Nem ismeretlen törekvés sem külföldön, sem itthon (Kolibri, Vojtina Bábszínház, stb.) a legapróbb gyerekeket (a jövő bábszínházi nézőit) bevonni-beavatni-beszoktatni a bábszínházba. Pszichológusok, művészek megtalálták a módját, hogyan lehet a bölcsődés korosztály (a 0-3 éves kisdedek) tudatának fehér mezejét a speciális, nekik szóló „csecsemőszínházi előadás” hangzó és látható jeleivel teleírni. Mi átvesszük a „know how”-t és hozzáadjuk a magunk elképzeléseit.
Az ország bábszínházai – a Griff Bábszínház is – jobbára 3-12 éves gyerekek számára játszik. Hallgatva és olvasva az elmúlt évadok kritikai visszhangját, s látva a produkciók „irányultságát” és a létrehozók szándékait, megalapozottnak tűnik az észrevételezés, hogy az előadások többsége inkább a 8-12 éves befogadói célcsoport igényeit elégítette ki, s a kisebbek kimaradak vagy kevesebbet kaptak az élményből. Mi külön előadásokat tervezünk a 3-6 éves közönségrétegnek, melyeket csakis őt látogatnak majd – a nagyobbak ezeket az előadásokat esetleg unnák vagy érdektelennek tartanák –, illetve a jövő évadtól kezdődően anyagi lehetőségeink függvényében bevezetjük az osztott bérlet „spanyolviaszát” (nem mi találtuk fel): egy bérletes házat életkor szerint ketté osztunk: a kicsiknek és a nagyoknak két külön előadást mutatunk be ugyanabban a modulban. Igaz, a két előadás gyártási költsége is kétszer nagyobb lesz, és mindkét előadást fele annyiszor játszhatjuk bérletben – ezt azzal igyekszünk majd kompenzálni, hogy az adekvát osztott korcsoportnak szervezett bérleten kívüli és tájelőadásokkal növeljük az előadásszámot.
Érthető törekvése színházi-bábszínházi művészeti vezetőknek, hogy vezérelvet, összefoglaló címet, egységes tematikát, formai összetartozást kívánnak adni egy-egy évad műsortervének, így akarván markánsan és felismerhetően körvonalazni a bemutatandó előadások kiválasztásának szempontjait (pl. kisember és hatalom viszonya, férfi-nő kapcsolat, a szerelem, születés-halál, kortárs magyar drámák, klasszikus mesék évada, kamaszkonfliktusok, stb.). Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az évad kiválasztott darabjai között bármiféle formális vagy erőltetett kapcsolat, tematikai összekötő szál van – még akkor sem, ha egyetlen évad darabválasztását nézve eklektikusnak tűnik majd a műsorterv. Nem az évadegész horizontális egységére törekszünk, hanem az évadszerkezet darabválasztásának mélységi-vertikális struktúráját tartjuk szem előtt. 
Az első évadban bemutatott darabokat tematikai-stiláris „modulokként” kezeljük. A zalaegerszegi nézői szokás és a kialakult (és jól működő, anyagi-működési biztonságot is jelentő) hat előadásos bérletrendszer szerkezetén értelmetlen dolog lenne radikálisan változtatni. Terveim szerint az évadszerkezet 6 bérletre épülő modulrendszere 5 évadon át periódikusan ismétlődik majd, így minden évadban ugyanazt az átgondolt és rendszerezett sokszínűséget, műfaji változatosságot tapasztalja majd a néző. Gyakorlatilag az egyes modulokban műsorra tűzött produkciók öt évadon át egy-egy sorozatot alkotva képeznek struktúrát.
Fontos, hogy ne csak saját fantazmagóriáit valósítsuk meg: tartsuk hüvelykujjunkat a kor pulzusán, de ne feledkezzünk meg a felvevőpiac igényeiről sem. Külső dramaturgi tanács létrehozását vezetjük be óvodapedagógusok és tanítók bevonásával, akiknek véleményére és javaslataira számítunk a következő évadok műsortervének összeállításában – ők vannak a tűzvonalban, ők tudják, hogy a tini nindzsa teknőcökre vagy a százegy kiskutyára már nincs érdeklődés, ne is erőltessük, vagy ők is sugallhatják, hogy ne maradjon ki a János vitéz vagy a Toldi, vagy a Kincskereső kisködmön mert már nem tanagyag (vagy még az?), vagy hogy a legendás Bors néni miért nem szerepel a Griff repertoárján. Ez a műsortervező előrejelzés fontos számunkra. Ezért az egyes modulokban sokkal nagyobb számú darabajánlatot jelölünk meg – sőt ez a lista a külső dramaturgi tanács javaslatára természetesen bővíthető.

Műsortervi modulok 2012-2017

0. modul: BABUSGATÓ [0-3 év]
1. modul: ARCHETOPOSZOK (mondák, mítoszok, legendák) [3-12 év]
2. modul: NÉPEK MESÉI [3-12 év]
3. modul: HÓHULLÁSBAN (télünnepi tematikus sorozat) [3-12 év]
4. modul: MODERN MŰMESÉK (20. századi szerzők gyerekdarabjai) [3-12 év]
5. modul: VADIÚJ MESÉK - ŐSBEMUTATÓK (felkérésünkre írt művek) [3-12 év]
6. modul: FIZIKAI SZÍNHÁZ / MOZGÁSSZÍNHÁZ / MESEBALETT [3-12 év]

A 2013-2014-es évadban kerül bevezetésre:

7/a. modul: OVISBÉRLET (osztott bérlet) [3-6 év]
7/b. modul: KISISKOLÁS BÉRLET (osztott bérlet) [6-12 év]
8. modul: FELNŐTT ELŐADÁSOK (koprodukcióban a Hevesi Sándor Színházzal) [felnőtt]
9. modul: FELOLVASÓSZÍNHÁZ [felnőtt]
(koprodukcióban a Pannon Tükörrel és a Hevesi Sándor Színházzal)
10. modul: SNI játszóház (sajátos nevelési igényű és fogyatékkal élő gyerekeknek)
(koprodukcióban a Fogyatékosokat Ellátó Intézettel)